Az oldalon található minden írással kapcsolatos minden jog fenntartva.

2013. július 7., vasárnap

Soha többé! 1.

Sziasztok! Íme az első része az új történetemnek. :) Remélem mindenkinek elnyerni majd a tetszését. Megpróbálok napi rendszerességgel frissíteni, de ez nem mindig lesz majd lehetséges, szóval előre is sajnálom! :)

Soha többé!
1.      rész

Kate Beckett nyomozó fáradt arccal írta az aznap befejezett gyilkossági ügyük papírmunkáit. Már lassan két órája görnyed a számítógépe előtt, és gépeli az adatokat, de még közel sem ért a jelentések végére. Természetes Castle az ügy lezárta után fogta magát és lelépett pont, ahogy szokta, ugyanis az írónak kezdettől fogva nem volt ínyére a papírmunka. Pedig a nyomozónő biztos volt benne, hogy akár már most végeztek volna, ha az író nem rohan az újabb randevújára. Még most is görcsbe rándult a gyomra, ha arra gondolt, hogy a férfi – akibe úgy néz ki menthetetlenül beleszeretett – épp egy nála szebb nő társaságában tölti az estélyét. A bánatát, hirtelen düh váltotta fel, de nem a férfira, sokkal inkább magára volt dühös. Miért kellett ennyit várnia? Voltaképpen, ha már a korházban beismeri az írónak, hogy emlékszik a vallomására és, hogy viszont szereti, most nem kellene azon bánkódnia, hogy Castle épp egy másik nővel mulattja, helyette az idejét. Csak akkor, ott félt. Még most is fél. Fél, hogy ismét csalódnia kell, és a jelek szerint, nem is alaptalan a félelme. Tekintve a férfi múltjára, nem csoda, hogy már túltette magát Kate-en. Az a csoda, hogy egyáltalán eddig várt rá.
Kate érezte, ahogy a szíve egyszerre nagyot dobban. Egyszerűen nem adhatja fel ilyen könnyen! Hiszen Castle a randevúi ellenére még mindig vele van, folyton folyvást a nyomában van. Ezer könyvre elegendő anyagot nyújtott már, és az író mégis minden nap bejön az őrsre a szokásos két kávéval a kezében. Valahol legbelül, egy halk hang arra biztatta, hogy tegye meg a következő lépést, még nincs vesztve semmi. Mégis bizonytalan volt.
Egy órával később elégedetten dőlt hátra a székében. Tekintete az asztala mellett lévő üresen álló székre esett. Beleborzongott a gondolatba, hogy egy nap az író úgy dönt, ennyi volt. Végzett. A szék, amiben pedig ülni szokott, ezután örökre üresen áll majd. Kate sosem ismerte volna be másnak, de ő maga tudta, hogy pokolian fájt volna neki az író nélkül. Már teljesen a férfihez szokott, mintha egy láthatatlan zsineg, nem is zsineg, egy acélkábel kötné őket össze. Az író hihetetlen kombinációi egy adott gyilkosságnál sokszor a nyomozónő ideire mentek, de be kellett látni, hogy ezek is nagyon hiányoznának neki.
- Castle – sóhajtotta halkan, és még egy ideig az üres széket bámulva merengett.
- Beckett nyomozó! – hallotta meg az íródójából éppen kilépő Gates hangját, amire azonnal összerezzent, és már pattant is, hogy farkasszemet nézhessen felettesével. – Sajnálom, ha megzavarom a gondolataiban detektív, de amint tudja nem hiába maradtam ma bent ilyen sokáig. Szeretnék még ma haza érni, szóval kérném a fránya jelentését az utolsó ügyéről. – Kate egy szót sem szólt csak átnyújtotta a kért jelentést. – Most pedig menjen haza, és pihenje ki magát az új ügyig. – Ezzel ismét eltűnt az irodájában. 
- Remek – húzta el a száját Kate, miközben a pokolba kívánta a nőt. Magára kapta a kabátját és már indult is a lift felé. „Mindig”. Ez a szó járt egész úton a fejében, és a szeretet férfi hangja, annak hívogató ajka – amit eddig csak egyszer érinthetett, de az óta is forróság mardossa, amikor rágondol –, a kék szemek, melyekben mindig pajkos fény csillan. Kate gyorsan megrázta a fejét, és azt mondogatta magának, hogy már nem kell a férfinak, most is épp egy másik nővel van. A gondolattól ismét görcsbe rándult a gyomra, és nagyot kellett nyelnie. Szíve szerint felhívta volna az írót, csak hogy elmondja, neki mennyire szereti és fontos a nőnek. De a józanész mást diktált. Nem akart megalázkodni, nem akarta a férfi szájából hallani, hogy elkésett. Megrázta a fejét, megpróbálta elhessegetni a férfival kapcsolatos gondolatait.
Hazaérve első útja a fürdőbe vezette, ahol meleg vizet kezdett engedni a kádjába. Sóhajtva vágott át a szobáján, majd megállt a kis könyvpolca előtt, és levette az író legújabb könyvét a Frozen Heat-ot. Egy ideig forgatta a kezében a könyvecskét, amit egy hete vett, majd visszament a fürdőszobába és a kád szélére tette. Egy-két gyertyát gyújtott, levetkőzött és belefészkelte magát a bőrének jóleső meleg habok közé. Kezébe kapta ismét a könyvet, és olvasni kezdte. Aztán hirtelen ötletből vezérelve a földre hajította és kipattant a kádból…

Castle fáradtan dörzsölte meg szemeit, majd sóhajtva csukta le a laptopját. Egy kicsit próbált írni, hátha ezzel elterelődnek gondolatai Kate Beckett-ről, de nem járt sikerrel. Folyton a nyomozónő járt az eszében, akármivel próbálta elütni az ideit. Amikor megtudta, hogy Kate emlékszik mindenre, abból a napból, amikor meglőtték, Castle elhatározta, hogy amilyen messzire csak tudja, elkerüli a nőt. Az bántotta az írót a legjobban, hogy Kate képtelen a szemébe mondani: Ő nem érez úgy, ahogy a férfi. Azonban egy-két nap alatt rájött, hogy ez nem fog működni. Ezért továbbra is a nyomozónő mellett maradt, és újra randizgatni kezdett. Próbálta feledni a nőt, csak hogy mindig visszatért a gondolataiba.
- Richard, drágám – hallotta meg édesanyja csicsergő hangját az ajtó mögül. Felsóhajtott, és ráérős léptekkel kinyitotta az eddig bezárva lévő ajtót, és kérdőn anyja szemébe nézett. – Vendéged van. – mosolygott a nő sejtelmesen. – Ha nem probléma beengedtem, és leültettem a nappaliba. – A férfi kérdőn húzta fel a szemöldökét, de még mielőtt megkérdezhette volna ki az a bizonyos vendég Martha folytatta. – Akkor én most lelépek, Edwarddal van találkozom. - Castle összehúzott szemöldökkel lépett ki a dolgozószobájából és még épp elcsípte, ahogy édesanyja kilép a lakásajtón. Az író a nappaliban ülő nőre pillantott, és egy hosszú pillanatig döbbenten nézett a smaragdként csillogó zöld szemekbe.
- Kate? – nyögte nehézkesen a férfi. Most értette csak meg miért viselkedett úgy az anyja, ahogy. Ha nem a nyomozóról lenne szó, hanem egy másik nőről Martha biztos megkéri, hogy az ajtó előtt várakozzon, amíg szól a férfinak. Az anyja azonban tudta miként érez Kate iránt, és még kedvelte is őt. – Mi ez a késői látogatás? – találta meg a hangját, és elégedetten elvigyorodott, látva, mennyire zavarban van Kate.
- Én… én csak – kezdte volna Beckett. Hirtelen már nem is volt olyan jó ötlet, hogy a férfi lakására jött, aki jól láthatóan élvezte a helyzetet. Azt hitte, vagy talán remélte, hogy nem találja itthon a férfit. De kissé megkönnyebbült, hogy még is itthon van, mert ez azt jelentette, hogy nem sikerült valami fényesen a ma esti randevúja. – Én valójában nem is reméltem, hogy itthon talállak. – vallotta be halkan, de az író pontosan értette minden szavát.
- Hol máshol lettem volna? – kérdezte Castle, még mindig jó kedvel a hangjában. – Miután eljöttem az őrsről megállás nélkül írók. -… és persze rád gondolok. – gondolta magában. Látta megcsillanni a nő szemében a megkönnyebbülést, és ez kíváncsivá tette a férfit. – Hol máshol lettem volna? – tette fel újra a kérdést, és közben elindult a konyhába, hogy készítsen magának, és a nőnek egy forró kávét.
- Azt hittem egy randevú miatt siettél el ma annyira – sütötte le a szemét Kate, és alig láthatóan elvörösödött. Ha ma nem is, máskor látta lelépni nővel, most azonban nem akart evvel foglalkozni. Castle a nőre pillantott, és döbbeneten fedezte fel, mennyire más most a nyomozó. Oldottabb, megkönnyebbült. Attól kezdve, hogy elmondta egészen mostanáig írt. Miért hitte, hogy randevúja van? Talán féltékeny? Nem, az nem lehet. Hiszen Kate nem érez iránta semmit. Ez kiderült akkora, amikor a szemébe hazudta, hogy nem emlékszik az ő szerelmi vallomására. Ami még most is mélyen bántotta az írót.
- Zavart volna, ha azért siettem volna el? – kérdezte mégis nyíltan a nő felé fordulva. Beckett felpillantott, egyenesen a kék szemekbe, és szinte azonnal elveszett bennük. A férfi szemei olyanok voltak, mint az óceán, mély és tiszta. A legtisztább tekintet, amit Kate valaha látott. Castle hasonlóan érezte magát. A zöld szemek úgy vonzották, mint a mágnes. Mindkettejük szíve hevesen vert a bordáik között, más-más okból.
A telefon éles csörgése mindkettejüket visszacsöppentette a valóságban. Castle azonnal elnyomott magában egy szitkot, és lassan visszafordult a kávégép felé, miközben Kate felvette a mobilját.
- Beckett – szólt bele hivatalos hangon, és a férfi azonnal tudta, hogy egy újabb ügy miatt hívják. Ránézett az órájára és nagyot sóhajtott. Alig telt el négy óra az előző ügy lezárása óta. Akkor meg, miért pont Beckett-et hívják? – Értettem, már is ott vagyok – sóhajtotta a készülékbe, pont akkor, amikor a férfi felé nyújtotta az egyik kávés csészét, amit egy szívből jövő mosollyal köszönt meg a nő. – Ez a gyilkosság kapcsolatban állhat a nem régen lezárt ügyünkkel, ezért minket hívtak. – magyarázta meg a férfi hitetlenkedő tekintetét látva és közben aprót kortyolt a forró kávéból. – Jössz?
- Persze – sóhajtotta az író. – De még előtte, válaszolnál a kérdésemre, amit azelőtt feltettem neked, hogy megszólalt volna a mobilod?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése